22. Tűz és jég

Drága Terra!
Remélem örömmel fogod olvasni Jake sorait. Gratulálok és köszönettel tartozom neked! Csodás és ÚJ élmény volt Jacobon keresztül látni a világot. Nem bántam meg, sőt! Kezd a szívemhez nőni ez a szőrmók karakter.
Jó olvasást!

Puszi: Wedó

22. Tűz és jég

(Jacob szemszöge)

„Hideg, nincs hideg. Megfagy, nem fagy. Hjajj, most mit csináljak veled Bella?” - sóhajtottam gondolatban. Már jó pár órája bent vannak.

Hallom, ahogyan koccannak másodpercről másodpercre a fogai.

„Brrr. Mintha csontokat vernének össze, mintha lassan megfagyna. Az időjárás sem kedvez nekünk. Egyre halványodik Bella illata, bár az a vér elég erős nyom. Remélem nem lesz semmi probléma.”

- Jake, merre vagytok? Seth odaért már? Lassan el kell foglalnunk az őrállomásokat. Embry megy legtávolabb az északi hegyvidék felé. Majd jelez, ha lát valamit. – kérdezte Sam.

– Igazság szerint…. öhm… akadt egy kis problémám fiúk. – gondolta Seth bűnbánóan, és bundája alatt elvörösödött.

Egy képet mutatott, ahol ő volt egy gleccserben. A lába beleakadt egy hó alatti mélyedésbe. Nem látta, miként, vagy hogyan, de nem tudta rendesen kihúzni.

– Jól vagy? Kell segítség? – kérdeztem gyorsan. „Minél előbb megoldjuk a problémákat annál jobb. Nem akarom, hogy a vérszopók meglepjenek. Pláne nem, ha Sethet veszélyeztetjük. Megkedveltem a kölyköt.”

– Nem kell! Megoldom. Ne küldj el miattam senki a posztjáról. Nagy bajok lesznek így… - borzongott Seth.

– Seth! Ha csak a büszkeséged miatt mondtad ezt, én odamegyek és szétrúgom a hátsódat! – fenyegettem meg.

– Nem, nem a miatt. Ki tudok szabadulni, csak egy kis időre van még szükségem. – erősködött, és elkezdte még gyorsabban kaparni a havat a lába körül.

– Jake! Hallod, most akkor merre leszel? – kérdezte Paul izgatottan. Várta már a csatát, és nem bírta ezt a nyugtalanító tétlenséget. Fel alá járkált a területén, és nem bírt egy kicsit se lenyugodni.

– Héj Paul! Nyugi cimbi, mert füstölni fog a föld alattad, annyit jársz rajta. – próbáltam nyugtatni. – Egyébként meg ott leszek, ahol a csata van. Ahol szükség van rám, oda megyek.

– Oké, itt nem lesz probléma. Lecsapunk minden szúnyogot errefelé. Igaz Jared? Jared?

Egy kicsit mindenki csendben maradt, még Seth is abbahagyta az ásást. Aztán Sam hangosan felnevetett, mármint mi nevetésnek hallottuk, de ez inkább köhögésre hasonlított.

– Alszik – rötyögött tovább. – Hagyjátok, had aludja ki magát.

– Vettem sasszem, vétel. – Paul még mindig nem nyugodott le, pörgött akár a ringispil, percenként a levegőbe szagolt.

Ezen nevettünk egy picit, de mindenki próbálta leállítani Pault.

Visszatérített a hegyre, ahogyan a szél egy hatalmasat lökött a pici sátoron.

– Há…há…hány óra van? – kérdezte Bella, miközben fogai ismét tűzharcot vívtak. Össze- összeütköztek folyamatosan.

– Kettő – felelte Edward kurtán a sátor túloldaláról.

Megcsóváltam a fejemet. Parányi hópelyhek ültek az orromra ezernyi különleges alakban. „Én biztosan nem így csinálnám. Ha már nem mozdítanám meg a fenekemet, hogy egy picit felmelegítsem, legalább hozzátennék egy Édesem, vagy kincsem, vagy Bella, vagy valami hasonló jelzőt is. A barátnőmről lenne szó, és bizonyára szeretném. Na, már most nem ülnék ott a sátorban ölbe tett kézzel, és várnám, hogy elmúljon ez a fene nagy vihar. Keresnék legalább még nyolc darab plédet, vagy valami hasonló eszközt, akár egy serpenyőben parazsat is vinnék.

De ez nem én vagyok. Ez lenne a vérszívó reszortja, csakhogy ő csak az időt képes benyögni.”

– Esetleg… - kezdte volna a szipoly a futtatós ötletét.

„Valószínűleg hallotta a gondolatmenetemet, azért állt neki jótékonykodni.”- morogtam gondolatban.

„Könnyű más tollával ékeskedni, de mi lenne, ha a sajátodat mutogatnád?”- kérdeztem a hideget, bár választ nem igazán vártam. Mit is várhatnék tőle?

– Nem, sss …. sss…semmi baj, de t… t… tényleg! Nnnn…. nn…. nem akarok kimenni! – vacogta Bella.

„Lehet, hogy be kell szereznem egy protkót neki, mert ha így folytatjuk holnapra már egyetlen foga sem lesz. Ahh, a fenébe is…

Szinte éreztem, ahogy a vérszívóban egyre feljebb megy a pumpa. Tehetetlen, nem tud mit kezdeni magával. Legalábbis én ezt érezném. Bár, amilyen jeges a szíve, meg a lelke…

A végén, mint jósoltam kitört a vulkán.”

Szinte könyörögve kérdezte:

- Mit tehetnék érted? – fakadt ki.

Ó! – vonyítottam fel. – Jesszusom, így meg fog fagyni. Az én testem forró, mintha örökké lázas lennék, míg ő itt fagy meg két méterre tőlem. Ezt nem hiszem el, hogy a rosseb egye meg!

– Figyelj Jake! Megvagyok! Siker! Na, szóval kiástam magam a problémából! – csiripelte büszkén Seth.

Éreztem a gondolatain keresztül, ahogy ismét vér fut a lábába, és iszonyatos sebességgel kezd felém száguldani. Még egy 10-20 perc, és itt lesz.

– Mm… mm… menj innét! – morogta Bella, de erőtlen volt az utasítása.

„Vacogott, de szerintem az önérzetével semmi baj, mert még mindig élénken él benne az a csók. Ez azért jó, és rossz jel egyben. Jó, mert sikerült egyel talán valamilyen érzést kiváltanom belőle. Az már részletkérdés, hogy már sokadjára próbál elküldeni a fenébe. Rossz, mert most nagyon rossz kezekben van. Reggelre mirelit lesz belőle, ha így folytatjuk. Bezzeg nekem jó meleg bundám van. Jól is jön most ilyen időben. Ki rendelt ide Júniusba havat? Elment az esze az illetőnek.”

– Csak aggódik miattad – mondta a szipoly, én pedig ellenkezni akartam. Nem így gondoltam! – Neki kutya baja. Az ő teste könnyen megbirkózik a hideggel.

„Persze kutya baja, mi? Ne törd magad szopós malac, majd én segítek rajta. Hozok egy kabátot, vagy befekszem mellétek.”

– A… a… akk… - kezdett bele Bella, de a fogai olyan erősen ütödtek egymáshoz, hogy nem tudta folytatni.

„Ahh, miért? Annyira rossz hallgatni, ahogyan ott csücsülnek, és a malacka nem mozdítja meg a lapos fenekét, nem segítene semmit. Osztja itt az észt rólam. Az ő barátnője, nem az enyém, és a végén úgyis én fogok segíteni! Futtassa meg vagy valami, jesszusom, csak ennyi kreativitás szorult belé? Ezzel nem fog sokra menni az biztos. Körülbelül még öt-hat órát, aztán sirathatja a barátnőjét. Ajh…”

– Mit vársz tőlem, mit csináljak? – hördült fel a vérszívó – Vigyem innen ebben az ítéletidőben? Mintha te nagyon hasznossá tennéd magad! Miért nem mész, és hozol egy hősugárzót?

„Persze, mert szerinted én mit csinálok? Itt töltöm a szünidőmet? Nem, szúnyog, én vigyázok rátok. De nem fogok tudni mindenkire, ha te hagyod megfagyni Bellát. Engem nem engedsz be, te meg ülsz a babérjaidon. Hősugárzó, mi? Az kéne még…”

– Ss… ss… semmi bajom! – vacogta Bella. Vérszívója csak felnyögött, de még mindig nem mozdult meg. Rámorogtam, de mintha semmi nem történt volna. Körbepislogtam, és még a tűzifa ötlete is felmerült bennem, mikor megláttam a kabátot, amit még Bellának hoztam délután. Egy terv fogalmazódott meg bennem, de mélyen elástam magamban, hogy a szúnyog ki ne szúrja.

„Seth, merre vagy? Gyere a sátorhoz! Ne máshová! És ne bakizz!”

„Vettem főnök! Baki, baki, annyira igyekszem, hogy a végén eltévedek…”

Visszaváltoztam, és nem hallgattam tovább Seth eszmefutását. Felkaptam a nadrágomat, és megindultam a kabát felé. Leakasztottam a fenyőágról, de közben beleléptem tüskébe.

„Ó, a francba!” Morgolódtam, és a vérszívó alig hallható röhögése szűrődött ki a sátorból. „Csúcs.” – sóhajtottam, és megindultam a sátor felé.

– Erre nem volt semmi szükség – mormogta a szúnyog. – Egyébként pedig ez a legrosszabb ötlet, amit életemben hallottam!

- Ne, mond? Te mivel hozakodtál elő? Semmivel? – Jobb, mint bármi, ami neked eszedbe jutott! Menj és szerezz egy hősugárzót! Nem vagyok bernáthegyi! – morogtam.

Lehúztam a sátoron lévő zipzárt, és egy szűk lyukon bepréseltem magamat. Valamelyest számítottam a látványra, de azért megütött a kép.

Bella a sátor csücskében volt, és ütemesen vacogott. A sátrat rázta a szél és vele egy ütemben ütköztek össze fogai a rázkódástól. Olyan volt akár a nyárfalevél, vagy a kocsonya, csak ezerszer rosszabb. Edward a túlsó sarokban kuporgott átkarolta a vállát és sugárzott róla a tehetetlenség. Sajnos el kell ismernem, hogy a kétségbeesés is, tehát nem önszántából nem tud segíteni. Ennyi, amit tehet, bár ez most édes kevés. Így legközelebb Bellát egy fagyasztott zöldborsós zacskóban látom viszont.

Leszűrve az igen egyszerű következtetést, siralmas a helyzet.

Behúztam a zipzárt magam után, miközben a szúnyog kezdte kiszagolni a dolgokat.

– Nem tetszik ez nekem. Add neki oda azt a kabátot, és tűnj el innét! – sziszegte.

„Nem tetszik ez nekem… cöh mintha érdekelne. Egyénként meg, nem foglak megenni, és nem zavarok sokat. Érzed? Beléptem és máris melegebb a sátor.” gondoltam elégedetten.

– A dzsekit holnapra hoztam, momentán tiszta jég, és Bella annyira átfagyott, hogy nem tudná átmelegíteni. – Ecseteltem, miközben a sátor bejáratához hajítottam a dzsekit. Megvolt a belépőm, most már élvezni akarom az előadást. – Magad mondtad, hogy hősugárzó kéne neki, és annak meg itt vagyok én! – ölelésre tártam a karjaimat, hogy idegesítsem az egyre erősebben fortyogó vérszipolyt. Egy kicsit elégedett is lettem, ahogy Bella végignézett izmos felsőtestemen. Hát igen… ilyen látványban nem részesül a sovány szúnyog mellett. Beharapta alsó ajkát, majd vacogva kezdte mondani a magáét.

– J… j… Jake, mmm… mmm… meg fogsz ff… ff… fagyni!

– Én aztán nem! – mosolyogtam. – Mostanában negyvenkettő, és negyvennyolc fok között van a testhőmérsékletem. Pirítóst lehetne sütni rajtam. Lefogadom, hogy pillanatokon belül izzadni fogsz. – játszottam vele. A malacka rám morgott, de nem szándékoztam figyelembe venni. Most már ha törik, ha szakad végigcsinálom.

Lehúztam Bella vékonyka hálózsákjának zipzárját. Cullen a vállamat markolta, és mintha a tűzre jeget dobtak volna. Azt hittem elkezdek füstölni.

Természetesen tudatában voltam, hogy Bella egy fél méterre van tőlem, ezért nem tudott olyan erős kényszert kiváltani, hogy átváltozzam. De nem tudtam elnyomni minden ösztönt, éreztem, ahogyan az álkapcsom akaratlanul is megfeszül és a hangom fojtottá válik az undortól.

– Vedd le rólam a kezed!

– Te vedd le a kezed Belláról! – sziszegte Cullen.

– Nn… nn… ne v… v… veszekedjetek! – próbált minket csitítani Bella, és most nem én voltam a kezdeményező. Újabb rázkódás rázta Bellát, és a lezipzárazott hálózsáktól még jobban átfagyott.

– Gondolom, hálás lesz majd neked, amikor a lábujjai elüszkösödve lepotyognak! – fakadtam ki. „Remélem, boldog leszel, ha holnap Bella helyett egy jégkockával ébredsz egy sátorban! Aztán foghatod rám, hogy miattam van, mi? Egyébként miattad is fázik, mert most jóval közelebb hoztad a hideg tested, mint eddig. Így ki fog hűlni seperc alatt. Aztán emészd csak magadat, mikor én segíteni akartam!”

- Vigyázz magadra! – morgott már a sarokból. „Miért? Tőled kéne félnem? Úgy érzem féltékeny valaki…” kuncogtam.

– Húzódj arrébb, Bella! – mondtam.

– Nn… nnn… - vacogott valami tiltakozás félét, de reszketett, akár a kocsonya. „Ezt nem hiszem el! Itt megbabonázták a népet? Hipnózis? Vagy mindenki megőrült, és meg akar fagyni?”

– Ne butáskodj! Vagy talán nem szeretnéd, ha megmaradna mind a tíz lábujjad? – Afféle költői kérdésnek szántam, és becsusszantam Bella mellé.

Becsuktam a hálózsákot, és átöleltem. Mintha egy jégtömböt ölelgettem volna. Hideg volt, szinte már fagyos, de a szíve határozottan vert. A kalitkába zárt kismadár, ami kicsit megnyugodott, mikor elüldöztem a hideget.

– Jesszus, te jéghideg vagy! – motyogtam panaszosan. Szerintem az én testhőmérsékletem is csökkent három-négy fokot, ahogy Bella kihűtött.

– Ss… sss… sajnálom! – dadogta. Görcsösen vacogott a karjaimban, nem tudott lenyugodni, és egy kicsit felengedni.

– Próbálj lazítani. Mindjárt fölmelegszel! Persze sokkal hamarabb átmelegednél, ha levennéd a ruhádat! – tanácsoltam. Kezdtem kifejezetten élvezni a jelenlegi felállást. A vérszopó a sátor túloldalán, és nem is jön közelebb, míg én a hálózsákban, karjaimban tartom Bellát, aki hozzám bújik.

A szúnyog persze élesen felhorkant erre.

– Ez csak egy egyszerű ténymegállapítás volt. – vágtam vissza. – Túlélés lépésről, lépésre… - mosolyogtam.

– Hhh… hhh… hagyd abba, Jake! – mormogta Bella, de nem húzódott el a meleg testemtől. – Sss… sss… senkinek sincs igazából sssz… sssz… szüksége mind a t… ttt… tíz lábujjára.

„Ahh, a fizika győzött. Bellának az ösztönei is azt súgják, hogy a melegségbe ássa be magát. Csak sajnos az az igazság, hogy ezt a csatát hiába nyertem meg. A háborúnak még koránt sincs vége.”

– Ne is törődj a vérszívóval! Csak féltékeny! – nevettem, ahogyan Cullen csúfosan mogorva arckifejezését néztem. Durcás kisgyerek.

– Persze, hogy féltékeny vagyok. Fogalmad sincs róla te korcs, mennyire szeretném én megtenni érte azt, amit most te teszel! – mormolta sötéten.

„Elismerte a vereséget. Biztosítja Bellát, hogy ő is megtenné érte. Csak az a bökkenő, hogy nem tudja. Nem tudja, és soha nem is fogja tudni. Egy vérszívó nem képes melegséget sugározni, békét és hőt, ebben az ítéletidőben. Ajh… A háborúnak még koránt sincs vége.”

– Hát ez pech! – próbáltam lazán venni a dolgot, de ott motoszkáltak a fejemben Bella mondatai. „Szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd… Én Edwardot szeretem! Ő az egész életem!” A csókunk után mondta. Dühös volt rám, ez egyértelmű. Vajon sikerült felnyitnom a szemét? Hogy van más út is? Nem kell a sárban döcögnie előre, ha ott van mellette az ösvény. Az a csók… Még most is érzem a számon édes ajkait. Felülmúlhatatlan érzés volt, ahogyan erőszakosan próbált eltolni magától, mindenáron kereste a nehezebb utat. Aztán az ereje csökkent, és megtalálta a fényt, mely kivezeti a helyes útra. Fokozatosan lohadtak le karjai, nem tiltakozott többé. Felülmúlhatatlan érzés volt. Már más kérdés, hogy utána megpróbált bemosni nekem.” – De te legalább tudod, hogy azt szeretné, ha te lennél a helyemben. – motyogtam megbékélve. Kicsit vissza kellett vennem az arcomból.

– Bizony – kapott az alkalmon Cullen. „Valahogy éreztem benne a helyességet. Mármint, neki is kell egy kapaszkodó. Valami, amiből erőt meríthet, hogy küzdhessen. Bolond vagyok, hogy nem ásom el mélyre ezeket az erőforrásokat, hanem az orra alá dugom. Valahogy mégis, jár neki is ennyi, és nekem itt van a karomban Bella, mint eleven forrás.”

Kezdett felmelegedni, már nem vacogott annyira. A görcsös rángása is csillapodott, mégsem eresztettem el. „Amíg lehetőségem van, ki kell használnom a végletekig.”

– Na, tessék! Jobban érzed magadat? – kérdeztem elégedetten.

– Igen – motyogta. Az ajkad még mindig kék – kuncogtam. – Akarod, hogy azt is fölmelegítsem? Csak egy szavadba kerül! – ajánlottam, bár tudatában voltam, hogy esélyem sincs ilyen megnyilvánulásra. „A vérszívó ott ült a sarokban és sóhajtozott. Előtte biztosan nem meri. Nekem csak a tiltott, titkos percek juthatnak. Kevés esélyem van, de nem adhatom fel. Úgy érzem, hogy egy süllyedő hajóra váltottam jegyet. Erőszakosan meg akarom menteni a hajót, pedig az menthetetlenül süllyed a tenger feneke felé. Nincs remény, nincs kapaszkodó. Enyémek a lopott percek, és talán én jártam jobban. A tiltott gyümölcs mindig a legédesebb. De megéri-e így nekem? Többet szeretnék, és valahol az agyam egyik felében tudtam is, hogy semmi esélyem. Ott volt azonban a másik fele is az agyamnak, ami makacs, mint egy öszvér. Ez a fele hajt most engem előre, ez bíztat a haladásra feljebb és feljebb.

– Viselkedj tisztességesen – mormolta, és egy hideg bőrfelületet a vállamhoz nyomott. Az ösztönös felem fölszisszent, a másik emberibb, pedig boldog volt, mert Bella most az én vállamba temeti az arcát, nem pedig a szúnyogéba.

A vihar tombolt odakint, s a fák suhogása hallatszott. Szinte éreztem Seht puha lépteit, ahogy a hegyek közt, az erdőben rohan. Ahogyan mancsai tompán puffannak pár tizedmásodpercig a földön, majd mintha csak vajon rohanna tovább, néma puffanás jelzi a haladását.

Bella lerúgta a cipőjét, és a lábamhoz nyomta jeges ujjait. Váratlanul ért a vibráló hideg, de valahogy ez is hozzátartozott Bellához. Váratlansága, merészsége, makacssága. Már nem fogja a fagyasztott áruk között végezni, gondoskodtam róla.

Meleg érzés járta át minden porcikám a tomboló hideg ellenére. Lehajtottam a fejemet, orrom Bella fülét melegítette. Szorosan öleltem, így a fagyos Bellából, élettel teli Bella lett.

– Jake – ásította Bella. – Kérdezhetek tőled valamit? Nem idétlenkedni akarok, vagy ilyesmi… Komolyan kíváncsi vagyok. – motyogta. „Engem idézett, még anno a konyhában mondtam ugyanezeket a szavakat… Sosem hallottam még saját szavaimat más szájából. Kicsit vicces érzés, Jacob2.”

– Persze. – kuncogtam.

– Miért dúsabb a bundád, mint a társaidé? Nem kell válaszolnod, ha tapintatlan a kérdés.

– Mert dúsabb a hajam – válaszoltam nemes egyszerűséggel. „Jesszus, ez úgy hangzott, mint valami sampon reklám. Miért áll minden pasi a te sorodba? Meg ilyesmik.”

– Nahát… akkor, miért nem vágatod le?- kérdezte. – Szereted, ha bozontos vagy?

„Nem, igazából nem szeretek bozontos lenni, bár most épp kapóra jön. Viszont valamennyi nőiesség mégis szorult belém, mert nem szeretem, ha koszos a bundám. Mostanában viszont állandóan lucskos. Bella miatt nem vágattam le. Csalódott volt, mikor levágattam a hajamat, ezért próbálom növeszteni. Bár már nem lehet olyan hosszú, mert nem vagyok söprű, hogy az egész utcát végigseperjem. Hosszú bundával, ami földig ér, hát az kihívás. Főleg, ha az erdőben folyton beleakad valami, vagy ami a cikibb, ha te akadsz bele valamibe.”

A vérszívó nevetni kezdett, mert elképzeltem, ahogyan csúfosan orra esek egy hatalmas gyökérben.

„Ha-ha! Nagyon vicces…” üzentem neki gondolatban erős szarkazmussal.

– Sajnálom! – ásított Bella. Ahogy kezdett felengedni a meleg hatására, rendesen el is álmosodott. Hát igen… melegben szívesen alszik az ember. – Nem akartam kíváncsiskodni. Nem muszáj válaszolnod.

„De muszáj, mert jobb, ha tőlem tudja meg, mintha a vámpírnál kérdezősködik. És egyébként sem akarok előtte titkolózni. Én teljesen megbízok benne.” Direkt megnyomtam az utolsó mondatot, mintegy emlékeztetve a vérszívót eddig elkövetett hibáira, és a bizalom hiányára.

– Mindegy, a barátodnak úgyis eljár a szája, úgyhogy akár én is megmondhatom… - de azért elég kínos, főleg így, hogy nem kettesben beszélgetünk. – Azért növesztettem meg a hajamat, mert… úgy láttam, neked így jobban tetszik!

– Oh… - Láttam, hogy Bella arcának a széle vörösödik, zavarában pirult el. Olyan édes volt, mikor elpirult. Éreztem, ahogy a teste is egyre melegebb lett a zavartól. – Én, izé… nekem mindenhogyan tetszik. Miattam ne vesződj vele!

„Háát, ha úgy nézzük ez akár bók is lehetett. „Mindenhogy tetszik.” Ez azért elég jó jel. Van még esélyem, bár el kell takarítanom egy egész jéghegyet a szíve körül. Meg kell olvasztanom, akár a fagyit. Hisz nem lett jég a szíve, csak kívülről veszi körbe páncél.”

Vállat vontam, és próbáltam erőt önteni magamba. Menteni akartam a beszélgetést, és minél flegmábban lereagálni.

– Ma éjjel például nagyon is jól jött, úgyhogy emiatt ne aggódj!

Megfogadta a tanácsomat, és nem feszegette ezt a témát. Semmilyen témát. A mellkasomon éreztem lélegzetét lassulni, ahogy egyenletesen és forrón cirógatta a bőrömet. Mindjárt elalszik. – Ez az, édes, aludj csak! – frusztráltam a vérszopót, és a levegő szikrázott köztünk. Feszült volt, de nem különösebben érdekelt.

Egyre közelebbről hallottam a mancsok dobogását, bár közel sem olyan jó a hallásom, mint mikor farkas alakban járkálok.

– Seth megjött – tájékoztatott Edward, akinek így jobb volt a hallása, mint nekem. Bár éreztem jelenlétét, nem szándékoztam elmenni épp most, hogy beférkőzhettem Bella mellé.

– Nagyszerű! – mondtam teli szarkazmussal. – Akkor mostantól tied a pálya, míg én vigyázok a barátnődre.

Bella forgolódott, így csöndben maradtam. Nem akartam felébreszteni, habár még el sem aludt. Félálomból motyogott nekünk. – Hagyjátok abba!

„Hát jó, akkor maradok a fejemben. Milyen ironikus is ez a helyzet. Bella legutoljára még be akart mosni, mikor ilyen közel kerültem hozzá. Most pedig kényelmesen, és ami még fontosabb, önszántából bújik hozzám. Olyan kellemes érzés. Már egészen felmelegedett, és az egyik kezével a karomba kapaszkodik, mintha én tudnék csak segíteni neki. Ha fontos lennék neki, és szeretne. Persze, tudom, hogy szeret, de így olyan mintha ő is tisztában lenne vele. Öntudatlanul is hozzám bújik, ez azért hízelgő. Jó érzés. Bárcsak… hát, jó lenne, ha kicsit kevesebb ruhával a testén bújna hozzám. Nem mintha ez nem lenne jó, de azért mégis. Esetleg egy lenge fehérneműben… Nem láttam még Bellát ruha nélkül, de biztosan szívdöglesztő látvány lehet. Egy piros, vagy valami élénk színű bugyiban. Kiéleződnének a kontrasztok, és tökéletes látvány nyújtana. Hm… Elképzeltem, ahogy a házunkban vagyunk. Én a kanapén ülők, nézem a tévét. Apám nincs itthon. Bella jön ki a szobámból, csábos léptekkel, egy fehér ingben, alatta rikít a fehérnemű… Kiveszi a kezemből a távirányítót, és az ölembe ül. Vad, és szenvedélyes csókot váltunk, miközben a vágy felfelé tornázza magát. Megfogom vékony csípőjét, közelebb húzom magamhoz, hogy érezzem minden porcikáját, ahogy kívánatosan mozog rajtam. Nem kímélünk semmit, és senkit, letépem róla az inget. Halvány pír játszik az arcán, amiért tönkre tettem a ruhadarabot. Én csak mosolygok, álla alá csúsztatom a kezemet, és szerelmesen megcsókolom. Visszacsókol, és hozzám bújik, érzem, hogy csak egy vékony, lenge anyag választ el tőle…”

– Eszednél vagy? – kérdezte dühösen a vérszopó, megszakítva csodálatos fantáziálgatásomat. – Ha volnál szíves… - sziszegte.

– Mi van?

- Megpróbálnád féken tartani a gondolataidat? – ez inkább parancsnak hangzott, mint kérdésnek.

– Ki kérte, hogy olvass bennük? – Hülye vérszipoly! Már a fejében sem lehet egyedül az ember! Legközelebb mi lesz? Megszabja, hogy miken gondolkodhatok?! – Húzz el a fejemből!

– Megtenném, ha tudnám. Van fogalmad róla, milyen hangosak a képzelgéseid? Mintha a képembe ordítanád őket. – nyavajgott bosszúsan, és hangja teli volt féltékenységgel.

– Majd megpróbálok halkabban fantáziálni! – gúnyolódtam. „Vajon mire féltékeny még, azon kívül, ami triviális, hogy én tudom felmelegíteni a barátnőjét. Arra a fél évre is, amit velem töltött el, míg ő távol volt? Amikor a közös délutánokat éltük, és szinte minden nap repült hozzám suli után, mintha valami gyógyír lennék minden bajára, gondjára. Én el tudtam feledtetni vele, azt a fél évet.”

– Igen, arra is féltékeny vagyok – válaszolta meg ki nem mondott kérdésemet.

„Vajon mennyire vetné szét az ideg, ha élőben láthatná azt az arcot, amit én láttam mikor megjött. Mikor boldogan mosolyogva érkezett a garázs elé, és vidáman töltöttük el a napjainkat. Néha még látom az arcán, mikor Edwardra néz, hogy elfeketedik a szeme, és megtelik fájdalommal. Szinte látom, ahogy lüktet a szíve, mert minden érzés kiül az arcára. Mintha egy-egy alkalommal betekintést engedne a lelke mélyébe.”

– Sejtettem. Ez kissé kiegyenlíti köztünk az erőviszonyokat, nem igaz? – kérdeztem, és láttam, hogy én mindig meg tudtam mosolyogtatni, sosem nézett rám annyi feketeséggel, és fájdalommal a szemében, mint a vérszívóra.

– Álmodban – halkan nevetett, én pedig azon gondolkodtam, hogy mennyire lehet neki fájdalmas egy álom. Egy álom, amiben mondjuk én és Bella, nem csak barátokként, hanem párokként lennénk együtt. Ha esetleg a barátnője is erről álmodna egyik este. Szerintem eléggé összetörné az öreget. Nekem elég vad fantáziám van, és szinte mindent el tudok képzelni, de nem vagyok szívtelen. Ha nem is a kedvencem a szúnyog, mégsem fogom direkt perverz képzelgésekkel felzaklatni, mert valahol mégis emberséges vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy nem fogom heccelni, és húzni az agyát, mert egyébként ellenségek vagyunk. Hiába hozott össze ez a harc, mi mégsem lehetünk puszi pajtások. Főleg, mert el akarja venni tőlem azt a lányt, akit szeretek.

– Tudod, még mindig meggondolhatja magát. Figyelembe véve azokat a dolgokat, amiket én megtehetek vele, te pedig nem. Már legalábbis, ha nem akarod megölni.

– Inkább aludj, Jacob! – javasolta. – Kezdesz az idegeimre menni! „Az jó, akkor van esélyem!” mosolyogtam magamban. „Arra viszont kíváncsi lennék mi jár a fejében. Van vagy ezer kérdésem, de valószínű ezekre nem kapok választ… Hacsak… Válaszolsz?”

– Talán igen – felelte.

– De őszintén? – kérdeztem bizonytalanul. Ha hazudik, akkor semmit nem ér. Nem leszek se okosabb, se butább.

– Kérdezz bármikor, és meglátod!

– Na, jó… te bejáratos vagy a fejembe… ma éjjel hadd legyek én is a tiedbe, a fair play kedvéért – mondtam az ajánlatomat. Valahol a kíváncsiság hajtott, és érdekes lenne belátni az ellenség fejébe, ha már nekem előtte nincsenek titkaim.

– Tele van a fejed kérdésekkel. Mit akarsz, melyikre válaszoljak? – kérdezte és én meglepődtem, hogy mennyire nem volt ellenséges. Inkább tartozott most már a „baráti férfi, a férfival” kategóriába, mint „férfi a kutyával”, ahogy eddig beszélgettünk.

– Ott a féltékenység… az tutira mardos téged. Nem létezik, hogy olyan biztos vagy magadban, mint amilyennek látszol! – állítottam fel első teóriámat, de aztán gyorsan pontosítottam magamat.

– Már ha egyeltalán vannak érzései a magadfajtának! – Hát persze, hogy mardos. Ebben, a pillanatban például annyira kínoz, hogy alig tudok uralkodni a hangomon. De rosszabb, amikor nincs a közelemben, és tudom, hogy veled van, de nem láthatom. – Na, igen, ez rokon érzés. Mármint a második fele. Én sem szeretem, mikor nincs velem, és tudom, hogy a vérszívó-vityillóban van. Bár én a járőrözésbe, és a farkas-létbe fojtom általában. Rengeteget futok. Az segít kiüríteni az agyamat.

– Neked is állandóan ezen jár az eszed? Te is nehezen tudsz másra koncentrálni, mikor nincs veled? – suttogtam.

– Igen is, nem is. – Hát ez nagyon jó válasz volt köszönöm szépen! Értelmesebben nem tudod megfogalmazni? Légy szíves butítsd le, mert ez így nekem magas. – Az én agyam nem egészen úgy működik, mint a tiéd. Egyszerre több dolog jár a fejemben. Persze, rátok mindig tudok gondolni, képes vagyok elrágódni azon, hogy vajon hol jár az esze, amikor olyan csöndes és elgondolkodó. – fejtette ki bővebben szúnyog.

„Vajon rám is gondol néha? Talán eszébe jutnak a közös emlékek, a motorozás, és a barátságunk. Remélem nem felejtette el a szép perceket.”

– Igen, azt hiszem, gyakran gondol rád – mormolta a vérszívó – Szerintem gyakrabban a kelleténél. – Hm… az jó. Nagyon jó… - Aggódik, hogy boldogtalan vagy. Nem mintha te ezt nem tudnád. Nem mintha nem használnád ki. – morogta.

– Azt használom, amit tudok – mondtam kicsit elkeseredetten, de határozottan. – Én nem vagyok olyan előnyös helyzetben, mint te… Például nincs meg az az előnyöm, hogy tudja: szerelmes belém. – gondolkodtam hangosan.

– Ez tényleg sokat segít – ismerte el Edward az egyik legnagyobb erőforrását.

– Ugye, tudod, hogy belém is szerelmes?- próbáltam bevezetni teóriámat. Ő nem felelt, csak gondolkodott ezen. Nem azt mondta, hogy most egy kicsit én is bekukkanthatok a fejébe?

Felsóhajtottam. – Csak még nem tudja.

– Nem tudom, igazad van-e – válaszolta.

– És ez nem zavar téged? Nem szeretnél az ő gondolataiban is olvasni? – kérdeztem. – Megint csak igen is, nem is. Ő jobban szereti, hogy így van, és bár ez néha az őrületbe kerget, jobb szeretném őt boldoggá tenni.

„Ez érthető. Valószínűleg én is így éreznék. Csak az a baj, hogy nem vagyok elég tudás hatalmában. Hallgattam, ahogyan süvít odakint a szél, és örültem, hogy sikerült Bellát teljesen ellazítani. Ha nem is többet, ennyit meg tudtam tenni érte. A többit meg majd meglátjuk. Hangokat képzeltem a szélbe, és reméltem, hogy a testvéreim nem keresnek. Nem tud per pillanat a csata érdekelni, tökéletesen el vagyok így itt. Ha nem is tökéletesen, mert azért lehetne jobb is, de minden esetre, többet nem kívánhatnék.”

- Köszönöm - suttogta Edward. - Talán furán hangzik, de örülök, hogy itt vagy Jacob. „Igen, ez nagyon, nagyon furán hangzik.” Nevettem magamban.

- Úgy érted, ’amennyire

szeretnélek megölni, annyira örülök, hogy felmelegíted’, ugye? – kérdeztem kuncogva.

- A kíméletlen igazság, nem

igaz? – kérdezte, és halvány mosoly játszott a szája szegletében.

- Tudtam, hogy olyan őrülten féltékeny vagy, akárcsak én. – jelentettem ki kissé önelégülten.

- Én nem vagyok olyan bolond, hogy így kimutassam, mint te. Nem segít rajtad, tudod?

- Türelmesebb vagy, mint én. – állapítottam meg szomorúan. Van még némi hiányosságom ez tény és való. De nem akarok ilyesfajta banánhéjon elbukni.

- Annak kell lennem. Volt száz évem, hogy elsajátítsam. Száz év, rá várva – mondta. Ez azért elég hosszúnak tűnik.

- Szóval…ezek szerint elhatároztad, hogy a nagyon türelmes srácot játszod? – kérdeztem.

- Amikor látom, mennyire bántja, hogy választania kell. Általában nem olyan nehéz irányítani. Visszafogom a…kevésbé civilizált érzéseket, amiket irántad érzek, sokszor elég könnyen megy. Néha azt hiszem, keresztüllát rajtam, de nem vagyok benne biztos. – gondolkodott el.

- Szerintem csak attól félsz, hogy ha választásra kényszeríted, akkor talán nem téged választ. – tettem próbára.

Edward megint nem válaszolt rögtön.

- Ez is része - ismerte el végül. - De csak egy része. Mondanyiunknak megvannak a kétségeink. Leginkább azért aggódom, hogy kárt tesz magában, mikor megpróbál elosonni hozzád. Miután elfogadtam, hogy többé-kevésbé biztonságba van veled – már amennyire Bella biztonságban lehet – úgy tűnt leálltál, hogy extrém dolgokba rángasd.

- Mindig elmondtam neki, de sosem hitte el. – sóhajtottam.

- Tudom. – mosolygott.

- Azt hiszed, mindent tudsz. – fintorogtam.

- Nem ismerem a jövőt. - mondta Edward, hirtelen bizonytalan hanggal. „Végre valami kétség. Egy bizonytalan pont a vérszívó erős várában. A jövő…”

- Mit tennél, ha meggondolná magát? - kérdeztem.

- Ezt sem tudom.

- Megpróbálnál megölni? – kuncogtam. Nem tartottam valószínűnek, legyen Edward bármilyen ügyes is, hogy meg tudna engem ölni.

- Nem.

- Miért nem? – kérdeztem megint.

- Tényleg azt képzeled, hogy így bántanám őt? – kérdezte meghökkenve. És be kell látnom, hogy igaza volt. Bellának ártana a legtöbbet.

- Igen, igazad van. – vallottam be - Tudom, hogy igaz, de néha…

- Néha csábító ötlet. – fejezte be helyettem a mondatot.

- Pontosan. – értettem egyet nevetve. Nem a levegőbe röhögtem, nehogy felébresszem Bellát, hanem a hálózsákba rejtettem arcomat. Így már a vállamon éreztem forró leheletét, ahogy csöndesen szuszogott.

- Milyen érzés? Elveszíteni őt? – kérdeztem, mikor kiélveztem a közelségét Bellának. - Amikor azt hitted, hogy örökre elvesztetted? Hogyan…birkóztál meg vele?

- Erről elég nehéz beszélni – felelte, de engem nagyon érdekelt a válasz, így csendesen vártam.

- Két különböző alkalommal gondoltam ezt. - Edward lassabban ejtette ki a szavakat, mint általában. Érződött a beszédén, hogy nem szívesen ejti ki ezeket a szavakat. Biztosan gondolkodott már ezen, de sokszor kimondani rosszabb, mint gondolni.

- Először, amikor azt hittem képes vagyok elhagyni… az majdnem… tűrhető volt. Mert azt hittem, képes elfelejteni, és olyan lesz, mintha soha nem lettem volna része az életének. Több, mint hat hónapig képes voltam távol maradni, hogy betartsam az ígéretem, miszerint nem fogom ismét akadályozni. Közel volt – küzdöttem, de tudtam, hogy nem fogok győzni, hogy vissza fogok jönni,… csak hogy lássam. Legalábbis ezt hazudtam magamnak is. És ha láthatóan boldog lenne… akkor képes lennék újra elmenni.

Kis szünetet tartott, erőt gyűjtött, hogy tudja folytatni.

- De nem volt boldog. És maradnom kellett. Így győzött meg, hogy holnap is vele maradjak, természetesen. Nemrég azon tűnődtél, vajon mi ösztönözhet. Mi miatt érezte olyan szükségtelenül bűnösnek magát. Arra emlékeztetett, mit tettem vele, amikor elhagytam – mit tesz vele még mindig, amikor elmegyek. Borzalmasan érzi magát, ha említi, de igaza van. Soha nem leszek képes pótolni azt az időt, de mindenestre megpróbálom.

- És másodszor – amikor azt hitted meghalt? – kérdeztem, és csak a kérdés végén éreztem, hogy mennyire tapintatlan voltam. A halál gondolata erősen bántott engem is, szinte kínzott belülről, hogy az a lény, akit szeretek megszűnne létezni. - De azért hagytad el, mert nem akartad, hogy vérszívó legyen belőle. Azt akartad, hogy ember legyen.

- Jacob, attól a másodperctől, hogy rájöttem, hogy beleszerettem, tudtam, hogy négy lehetőségünk maradt. Az első lehetőség, a legjobb Bellának, ha nem lennének olyan erősek az érzelmei irántam – ha elfelejtene és tovább lépne. Elfogadnám, habár ez soha nem változtatná meg azt, ahogy én érzek iránta. Úgy gondolsz rám, mint egy… élő sziklára – kemény és hideg. Ez igaz. Olyanok maradunk, amilyenek vagyunk, és nagyon ritka a valódi változás az életünkben. Amikor ez megtörtént, amikor Bella belépett az életembe, akkor minden véglegesen megváltozott. Nincs visszaút…

A második lehetőség az, amit eredetileg választottam, hogy élete végéig mellette maradok. Ez nem túl jó lehetőség számára, hogy elvesztegesse olyasvalakivel az életét, aki nem lehet ember vele. Ez egy lehetőség, amivel a legkönnyebben szembe tudtam nézni. Tudva, hogy végül, amikor meghal, találnék rá módot, hogy kövessem én is. Hatvan év, hetven év – nagyon-nagyon rövid időnek tűnt számomra… De bebizonyosodott, hogy sokkal veszélyesebb számára az én világom közelében élni. Úgy tűnt, hogy ami csak rosszra fordulhat, az rosszra is fordult. Megrémültem, hogy nem jutnék túl azon a hatvan éven, ha a közelében maradok, amíg ember.

Így a hármast választottam. Ami a nagyon hosszú életem legnagyobb hibájának bizonyult, ahogy azt te is tudod. Azt választottam, hogy eltűnök a világából, remélve, hogy ez őt az egyes lehetőség felé tereli. Nem működött, és ez majdnem megölt mindkettőnket.

Mi más maradt, mint a négyes lehetőség? Ha ez az, amit akar – vagy legalábbis azt hiszi. Próbálom késleltetni, időt adni, hogy meggondolhassa magát, de nagyon…önfejű. Tudod te is. Szerencsés leszek, ha egy pár hónapig el tudom húzni. Van ez a félelme az öregedéstől, és szeptemberben lesz a szülinapja…

- Az első lehetőség tetszik - suttogtam.

Edward nem reagált, de tudtam, hogy a szíve mélyén ő is ezt választaná. De Bella makacs, nagyon makacs, és nem fog erre a variációra térni.

- Pontosan tudod, mennyire gyűlölöm ezt elfogadni - suttogtam lassan. - de látom, hogy tényleg szereted…a magad módján. Ezzel többé vitatkozom.

Kivéve, hogy nem hiszem, hogy fel kéne adnod az első lehetőséget, még nem. Szerintem elég jó esély van rá, hogy jól lenne. Idővel. Tudod, ha nem ugrott volna le a szikláról márciusban…és ha vártál volna még hat hónapot, hogy ellenőrizd….Hát, talán elég boldognak találtad volna.

- Adj nekem egy évet vérszí… Edward. Azt hiszem, tényleg boldoggá tudnám tenni. Makacs, senki sem tudja nálam jobban, de képes meggyógyulni. Meggyógyult volna azelőtt is. És ember lehetne Charlie-val és Renée- vel, és felnőhetne, lehetnének gyerekei, és lehetne…Bella. Azt hiszi nagyon önzetlen vagy….tényleg az vagy? Elgondolkodsz az ötleten, hogy talán én jobb lennék neki, mint te?

- Már elgondolkodtam - válaszolta csendesen Edward. - Bizonyos szempontból, jobban hozzá illenél, mit bármely más ember. Bellának szüksége van egy kis odafigyelésre, és te elég erős vagy, hogy megvédd saját magától, és minden mástól, ami összeesküszik ellene. Már megtetted, és ezért hálás leszek mindaddig, amíg élek – örökké – bármelyik jön is először…

Még meg is kérdeztem Alice-t, hogy látja-e – látja-e, hogy Bellának jobb lenne-e veled. Természetesen nem láthatja. Nem láthat téged, és aztán Bella biztos a döntésében, egyelőre.

De nem vagyok olyan hülye, hogy elkövessem ugyan azt a hibát, amit azelőtt Jacob. Nem fogom ismét megpróbálni belekényszeríteni az első lehetőségbe. Addig, amíg akar engem, itt leszek.

- És ha úgy döntene, engem akar? - vontam kérdőre. Küzdöttem, de ez már valahogy más volt. Egy erőtlen karcsapás, hiszen egy veszett ügyért harcolok. Kétségbeesett próbálkozások a lehetetlenre.

- Elengedném.

- Csak úgy? – hökkentem meg.

- Úgy, hogy soha nem mutatnám ki neki, mennyire nehéz is ez nekem, igen. De figyelnék. Tudod, Jacob, talán elhagyod egy nap. Mint Sam és Emily, nem lenne választásod. Mindig a háttérben várnék, remélve, hogy megtörténik.

- Hát, sokkal őszintébb voltál, mint azt igazán reméltem…Edward. Kösz, hogy beengedtél a fejedbe. – mondtam.

- Ahogy mondtam, ma éjjel tényleg hálás vagyok, hogy jelen vagy az életében. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem…Tudod Jacob, ha nem lennénk természetünknél fogva ellenségek, és nem próbálnád ellopni tőlem az életem értelmét, talán valóban kedvelnélek.

- Talán…ha nem lennél egy undorító vámpír, akinek feltett szándéka, hogy kiszívja az életet a lányból, akit szeretek…hát nem, akkor sem kedvelnélek.

Edward kuncogott.

- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg a vérszívó egy perc múlva.

- Miért kell kérdezned? – hitetlenkedtem. Nem úgy volt, hogy belelát a fejembe?

- Csak akkor hallom, ha rá gondolsz. Ez csak egy történet, amit Bella nem akart elmondani a napokban. Valami… a harmadik feleségről?

- Mi van vele? – végigjátszottam a történetet.

„Húsz tanú látta a Hideg Nő érkezését. Ketten élték túl, de csak azért, mert a vér elterelte a nő figyelmét és az megállt csillapítani szomját. Taha Akihez rohantak, aki a tanácsban ült más idősekkel, fiaival és harmadik feleségével.

Yaha Uta szellemfarkas alakját vette fel, amint meghallotta a híreket. Egyedül indult a vérivó elpusztítására. Taha Aki, harmadik felesége, fiai és az idősek mögötte jöttek.

Először még nem látták meg a lényt, csak támadásának nyomait. Széttépett testek, páran vérbe borulva, szétdobálva az úton, ahol a nő feltűnt. Aztán meghallották a sikolyokat és a kikötőbe siettek.

A Quileute- ok közül páran már a hajókhoz futottak, hogy meneküljenek. Cápaként úszott utánuk, hihetetlen erejével áttörte a hajó orrát. Mikor a hajó elsüllyedt, elkapta azokat, akik megpróbáltak elúszni és őket is széttépte.

Mikor meglátta a parton a hatalmas farkast, elfeledkezett az úszva menekülőkről. Olyan gyorsan úszott, hogy elhomályosult, és egyszerre ott volt, hogy víztől csöpögőn és ragyogón álljon Yaha Uta elé. Rámutatott egy ujjával és megint kérdezett valamit érthetetlen nyelvén. Yaha Uta várt.

Kemény küzdelem volt. A nő nem olyan harcos volt, mint korábban a társa. De Yaha Uta egyedül volt - és a nő dühét senki sem terelte el róla.

Mikor Yaha Uta veszített, Taha Aki kihívást kiáltott. Előre bicegett és egy öreg, fehér orrú farkassá alakult. A farkas öreg volt, de ő volt Taha Aki a Szellem Ember, akit haragja erőssé tett. Megint elkezdődött a harc.

Taha Aki harmadik felesége éppen előtte látta saját fiát meghalni a nőtől. Most pedig a férje küzdött, és nem remélte, hogy győzhet. Korábban minden szót hallott, amit a mészárlás tanúi elmondtak a tanácsnak. Hallott már Yaha Uta első győzelméről és tudta, hogy testvérét az átalakulás mentette meg.

A harmadik feleség előhúzott egy kést egyik, mellette álló fiának övéből. Mind fiatal fiúk voltak, még nem férfiak, és az asszony tudta, meghalnak ők is, ha apjuk elbukik.

A harmadik feleség magasra emelt tőrrel rohant a Hideg Nő felé. A Hideg Nő mosolygott, nem fordította el figyelmét az öreg farkassal vívott küzdelemről. Nem félt sem a gyenge emberi nőtől, sem a késtől, amely meg sem tudná karcolni bőrét és már a halálos csapásra készült Taha Aki ellen.

Ekkor a harmadik feleség olyasmit tett, amire a Hideg Nő nem számított. Térdére hullott a vérivó előtt és a kést saját szívébe döfte.

Vér lövellt ki a harmadik feleség ujjai közül és ráfröccsent a Hideg Nőre. A vérivó nem tudott ellenállni a friss vér csábításának, ami a harmadik feleség testéből folyt. Ösztönösen a haldokló nő felé fordult, egy másodpercre teljesen úrrá lett rajta a szomj.

Taha Aki fogai összezárultak nyaka körül.

A harc még nem ért véget, de Taha Aki már nem volt egyedül. Két fiatal fia, akik végignézték anyjuk halálát, olyan haragot éreztek, hogy szellemfarkas alakban ugrottak előre, pedig még nem értek férfivá. Apjukkal együtt végeztek a lénnyel."Taha Aki soha többé nem tért vissza a törzshöz. Nem változott már vissza emberré. Egy napig még ott feküdt harmadik felesége teste mellett, morgott, ha bárki megpróbálta az asszonyhoz nyúlni, aztán az erdőbe ment és soha többet nem tért vissza.”

- Mi van? kérdeztem megint.

- Hát persze - dühöngött Edward - Hát persze! Bár csak az öregeitek inkább megtartották volna ezt a történetet maguknak, Jacob.

- Nem szereted, ha a piócákat rosszfiúkként tűntetik fel? - gúnyolódtam. - Tudod, hogy azok. Akkor és most is.

- A legkevésbé sem érdekel az a rész. Van fogalmad róla, melyik szereplővel azonosulna Bella?

Beletelt egy percbe mire rájöttem, és sikerült beazonosítani a harmadik feleséget. Az önfeláldozó lényét, mely pont Bellára illett.

- Ó. Uhh. A harmadik feleség.

Oké, értem a lényeget.

- Ott akar lenni a tisztáson. Hogy megtegye azt keveset is, amit csak tud, és meg is teszi. - sóhajtott. - Ez volt a másik ok, amiért holnap vele maradok. Elég leleményes, ha akar valamit. – Ez már igaz volt.

- Tudod, a katona bátyád adta neki az ötletet, épp úgy, akár a történet.

- Egyik sem okozott kárt. - suttogta Edward, immár békítően.

- És mikor ér véget ez a kis fegyverszünet? – kérdeztem. - Első napsugár? Vagy várunk amíg véget ér a harc?

Végiggondoltam a dolgokat, és nem biztos, hogy ha Bella felkelt és vele van, akkor is tudnék, ilyen önfegyelmet produkálni szóval marad az első lehetőség.

- Első napsugár - suttogtuk mindketten, aztán csendesen nevettünk magunkon.

- Aludj jól Jacob – mormogta Edward. - Élvezd ki a pillanatot.

„Te mondtad öreg… kuncogtam magamban, és ismételten a képzelgéseimnek engedtem szabad utat. Folytattam a Black házban lévő jelenetet, amit még a vérszívó szakított félbe. Ahogy Bella selymes bőre az enyémmel érintkezik, és forró lehelete a nyakamat cirógatja. Nekem dörzsöli finom bőrét, hallom, ahogy halkan súrlódik. Bennem a vágy egyre feljebb és feljebb tornázik, lassan kezdem elveszíteni a fejemet. Nem átváltozásos értelemben. Ahogyan Bella finom csípője az ágyékom felett mozog, apró kezeivel a hajamba túr…”

Edward halkan felnyögött. - Nem a szó szoros értelmében értettem.

- Bocs - suttogtam. A francba is, pont a legjobb résznél kell folyton abbahagyni, mikor egy pici kellene csak már… - Elmehetnél, tudod – hagyj egy kicsit magunkra. – javasoltam.

- Szeretnéd, hogy segítsek elaludni Jacob? - ajánlotta a vérszívó.

- Megpróbálhatod – mondtam. - Érdekes lenne látni, ki ment el, nem igaz? – incselkedtem.

- Ne tégy próbára, farkas. Az én türelmem sem olyan tökéletes. – fenyegetett.

- Most inkább nem mozdulnék, ha nem bánod. – suttogtam, és kényelmesen elhelyezkedtem, karjaimban Bellával.

„Tökéletes éjszakának ígérkezik, bár a vérszívó dúdolgatása eléggé tompította a hangulat fényét. Így kell kiélveznem a pillanatot, s hiába kaptam a sorstól mára egy potyautast is, élveznem kell. Kitudja mikor adódik még egy ilyen éjjel.”

A fáradság gyorsan megrohamozott, minden erőtartalékom köddé vált, és hamar elnyomott az álom, miközben szerelmem a karjaimban álmodott édesen.